… A kérdés az, hogy te egy berögzült, tudat alatt korlátozott gyermeket, vagy pedig egy szabad vállalkozó szemléletű gyermeket szeretnél nevelni?
Számtalan családban a szokványos nevelési módszerek közé tartozik a folyamatos dicséret alkalmazása. Úgy gondoljuk, ezzel erősítjük gyermekünk sikerorientáltságát, és biztatjuk arra, hogy mindent véghez tud vinni, mert minden, amihez hozzáér, arannyá válik. Valóban jól tesszük, ha mindenért megdicsérjük gyermekünket?
Érthető, hogy szeretnénk, ha gyermekeink minél több dologban kimagaslóan teljesítenének, mert ezt azzal azonosítjuk, hogy az életben képes lesz több lábon megállni. Minél több dologhoz ért, annál több lehetősége lesz az életben- hangoztatjuk sokszor, mivel ugyanezt hallottuk mi a szüleinktől, és a környezetünk is ezt állítja.
De mit nevezünk sikernek?
Az esetek legnagyobb részében azért dicsérjük meg gyermekünket, mert elért valamit. Vagyis a dicséretünket a siker eléréséhez csatoljuk/kötjük, ami által ugyanezt a sémát fogja gyermekünk is követni az életben. Ezzel azt a tudatot erősítjük meg bennük, hogy csakis abban az esetben érnek valamit (például akkor nevezhetőek okosnak), ha sikeresnek mondhatják magukat (és a siker ebben az esetben az általunk is félreértelmezett formában értendő). „Csak akkor vagyok jó, ha sikereket érek el. „- gondolatot ültetjük el ezzel a módszerrel akarva-akaratlanul utódunk fejében, amivel meg is pecsételtük a gondolkodásmódját.
Miért?
Egy kísérlet folyamán kiderült!
Felkértek egy ötödikes osztályt a kísérlet elvégzéséhez. Az osztály két részre bontották, az egyiket a szokványos módon az elért eredményekért dicsérték, míg az osztály másik felét az eredményektől függetlenül a kitartó munkájukért, a célig elvezető út megtételéért.
Majd miután több napig beleszoktatták a gyerekeket a két különböző módszerbe, kaptak egy feladatlistát, amin könnyebb-nehezebb feladatok voltak találhatók, és megkérték őket, válasszanak, mit szeretnének megcsinálni.
Már itt megdöbbentő eredmények születtek, hiszen a célorientált gyermekek inkább a könnyebb feladatokat választották a kudarc teljes elkerülése végett. Inkább az egyszerűbb, de tökéletesen elvégezhető feladatokban látták azt a biztonságot, amiknél tisztában voltak a sikerben, vagyis biztos a dicséret! Attól érezték magukat okosnak, hogy meg tudják oldani az adott feladatot. A biztosra mentek.
A gyerekek önbizalma rendkívül sérülékeny dolog! Nagyon oda kell figyelnünk rá…
Ezzel szemben az osztály másik fele (ahol a dicséret a kitartásért és a munkáért járt), a nehezebb, kihívásokat tartalmazó feladatokat kezdte megoldani.
Megkérdezték a gyermekeket, miért éppen ezeket a feladatokat választották, mire majdnem az összes iskolás ugyanazt a választ adta: „ … mert ezt a feladatot nem tudtam, meg tudom-e csinálni. Kíváncsi voltam meg tudom-e csinálni! …”
A kísérletben egy másik napon ugyanazt az összetettebb feladatot kellett mind a két gyermek csoportnak megoldania. Érdekesnek vélték, hogy míg a kitartásáért dicsért csoport élvezetesen vetette bele magát a munkába, addig az osztály másik fele lesokkolódott, bizonytalanul álltak neki a feladat megoldásához, sőt volt, aki fel is adta!
Miután mindenki végzett, egy kis idő elteltével megkérdezték a gyereket, szerintük milyen eredményt értek el.
Fura volt, hogy az általában megszokott módszer szerinti csoport 40%-kal többre becsülte magát, mint a másik, akik sokkal reálisabban látták munkájuk gyümölcsét, mivel ők csak 10%-ot tévedtek.
A tanulmány olvasása közben eszembe jutottak olyan gyerekkori emlékek, mint például az iskolából hazaérve a szüleim elkérték az ellenőrzőmet, és ha 4-es vagy 5-ös érdemjegynél alacsonyabbat találtak benne, számon kérték rajtam, s folyamatosan azt sulykoltál belém, hogy én ennél többre vagyok képest, és többet is várnak el!
Felnőtt fejjel már magam is látom, hogy ez a módszer nem volt igazán kifizetődő számomra!
A kérdés csak az, hogy te is egy berögzült, tudat alatt korlátozott gyermeket, vagy pedig egy szabad vállalkozó szemléletű gyermeket szeretnél nevelni?